20

 

 

 

Kellan a lélegzetelállító, ragyogó szellemre bámult, de szinte fel sem fogta, mit lát. Vártál… engem? gondolta.

Igen, válaszolt a szellem. Már attól a naptól fogva, hogy az édesapád megidézett engem.

Az apám? Kellannek eszébe jutott az az álom, amelyben a tünde mágus előhívott és megkötött egy szellemet, és egyszerre rádöbbent, hogy álmában ő maga volt a szellem. Midnight tehát az apját lőtte le!

Igen, szólt a szellem, Midnight megölte őt. Téged és engem régóta összeköt az amulett. A saját látomásomat küldtem el neked. Kellan a jade nyakékre nézett: az most már Midnightnál volt.

— Lenyűgöző, nemde? — biccentett Midnight a szellem felé. Szeme visszatükrözte az arany ragyogást. — El tudod képzelni, mi mindenre lehet képes egy ilyen erős szellem?

— Vajon megéri mindazt az emberéletet? — kérdezett vissza Kellan.

— Látom, már kezded kapisgálni a dolgot — mondta mintegy magának Midnight. — Mindazt, és még sokkal többet is, Kellan. Remélem, most már belátod, hogy nem érdemes az utamba állnod.

— Miért hoztál engem ide?

— Nem kizárt, hogy szükségem lesz rád — felelte a tünde. — Nálam vannak Thierault jegyzetei, néhány dologra még emlékszem is az akkori rítusból, és itt van ez — mutatta fel a nyakláncot —, de lehet, hogy mindez még nem lesz elég a szellem irányításához. Talán szükségem lesz egy varázslóra is, esetieg éppen olyanra, akit vér szerinti kapcsolat köt Thierault-hoz.

— Az apámhoz — szólt csendesen Kellan. Midnight bólintott.

— Pontosan. Az időpontok összevetésével erre nem volt nehéz rájönnöm. Kár, hogy apádtól csak a mágikus képességeit örökölted: igazán jó tünde válhatott volna belőled.

— Legalább nem lettem ilyen rohadt ribanc, mint te! — kiabálta Kellan. Most tört ki belőle az elmúlt huszonnégy óra minden visszafojtott dühe.

— Csillapodj! — szólt rá Midnight, a pisztolyt a szívének szegezve. — Ha ügyes leszel, még mindig megúszhatod élve. Ha megkaptam, amit akarok, többé nem lesz szükségem rád, és akkor kvittek leszünk; de ha kényszerítesz… — Nem fejezte be a fenyegetést, de teljesen egyértelmű volt, mire gondol.

Kellan agyán átsuhant a kérdés, vajon Midnight képes lenne-e azelőtt végezni vele, mielőtt még egy gyors varázslattal ropogósra süti a hazug gyilkost. Végül is mit veszíthet?

Kellan, ne, visszhangzott a fejében újra Hajnalcsillag hangja. Van más lehetőség is. Én segíthetek neked, ha te is segítesz nekem.

Hogyan segíthetnék?

Segíthetsz kiszabadulni, felelte a szellem, és így mindketten bosszút állhatunk.

Kellan továbbra is Midnight felé fordult. Miért bízzak meg benned?

Mi mást tehetnél?

— Hát akkor — szólt Kellan Midnightnak — most mi lesz?

— Most végrehajtom a rítust, te pedig nyitva tartod az asztrális szemedet, és szólsz, ha történik valami. De ha észreveszem, hogy trükközöl… — Meglendítette a pisztolyt.

A rítus közben sebezhetővé válik, Kellan, suttogta Hajnalcsillag a lány agyában. Csak tedd, amit mondok…

Kellan úgy érezte, teljesen betölti a düh, amely minden más érzelmet kiszorít belőle. Tudta, hogy egyikükben sem bízhat meg, de mindkettőnek el kell hinnie az ellenkezőjét. Semmi más lehetőségre nem tudott gondolni.

— Hát jó — felelt mindkettőnek egyszerre. — Legyünk túl rajta!

— Tudtam, hogy nem lesz itt gond — mosolygott önelégülten Midnight.

 

 

Kint egyre hevesebben tombolt a vihar. Az árnyvadászok nekifeszültek a szélnek, úgy küzdöttek magukat felfelé a hegyen. Az eső széles pászmákban ömlött rájuk, a szél az arcukba csapta a vizet, a fejük fölött folyamatosan dörgött és villámlott az ég. Az egyik villám veszedelmes közelségben csapott le. Darabokra szakított egy fát, és egy jókora ág Orion mellett csapódott a földbe; de a tünde ügyesen félregördült az útból.

— Ott vannak! — kiáltott Akimura, és egy aprócska fénypontra mutatott a sziklás hegyoldal egyik hasadékában. Orion hunyorogva felnézett, aztán futásnak eredt; a többiek szorosan a nyomában.

 

 

Kellan a fal mellől figyelte, ahogy Midnight a rítus szavait mondja. Midnight látszólag egy cseppet sem törődött azzal, hogy fél szemét (vagy pisztolyát) a lányon tartsa, miközben a varázsszavakat sorolta. A rítus nagyrészt sperethiel nyelven zajlott. Kellan költőinek és egyben furcsán ismerősnek találta ezt a beszédet. Miközben az igéket hallgatta, rájött, hogy álmában is tünde szavakat hallott, de akkor valahogyan megértette őket.

— Seterin’ranshae! — kántálta Midnight. Majd angolul folytatta, és közben szabad kezével felemelte a láncot. — Hajnalcsillag, neved erejével kényszerítelek téged, az elementumok rítusaival és erejével megparancsolom, hogy mutatkozz meg itt, teljesítsd akaratomat, és senki másét! E zálog megköt téged. Ébredj! Ébredj, és teljesítsd parancsomat!

A nyaklánc, szólt Hajnalcsillag Kellannek. Fel kell tennie a nyakláncot.

— Csak akkor irányíthatod, ha viseled az amulettet — figyelmeztette Kellan Midnightot. A rítus kezdete óta most először szólalt meg. Midnight kérdő tekintetére hozzátette: — Az erő már létrejött, de csak akkor bontakozik ki teljesen, ha az amulett a helyén van.

Midnight intett Kellannek, hogy jöjjön közelebb.

— Akkor tedd a nyakamba — mondta. — De semmi ügyeskedés. Kellan megállt Midnight előtt; a tünde a kezébe adta a láncot.

A lány érezte a pisztoly csövét az oldalában. Midnight jéghideg, sötét tekintettel nézte. Kellan kikapcsolta az aranyláncot, Midnight fehér nyaka köré helyezte, egy mozdulattal becsatolta, aztán egy lépést eltávolodott.

— És most… — kezdte Midnight, de belé fagyott a szó. A jade vad ragyogással izzott fel, és a tünde úgy tántorodott meg, mint akit megütöttek. Ernyedt ujjai közül kicsúszott a fegyver, és csattanva hullott a földre. Midnight korábban sötét szeméből egyszerre fény áradt.

Ez az!, hallotta Kellan a győzedelmes ujjongást a fejében. Midnight fojtott kiáltást hallatott.

Mennydörgés moraja visszhangzott a barlangban, és a szellem mintha arany köddé vált volna. A ragyogó, angyali fényalak helyében most egy rémálmokból előlépett szörny állt, félelmetes szarvval és karmokkal, vicsorgó agyarakkal; színe, mint a kohó tüze. Kellan csak egy pillanatra láthatta ezt a jelenséget; a következő percben a fény Midnight szemén és nyitott száján keresztül a tündébe áradt. Az amulett felizzott; Midnight dermedten megállt. A szellemalak már el is tűnt, és a tünde ott maradt egyedül. A fejét lehajtotta, sötét haja az arcába hullott.

Kellan csak a másodperc töredékéig habozott, mielőtt a földön fekvő fegyver után ugrott; de ennyi késlekedés épp elég volt. Mikor már épp a pisztoly felé hajolt, Midnight keze, akár egy prédájára lecsapó kígyó, vasmarokkal ragadta meg a torkát. Kellan felnézett: a tágra nyitott szemekben a fagyos sötétség helyén tüzes, fehér-arany ragyogás izzott.

— Hát, Kellan — szólalt meg. A hangot, amely visszhangot vert Kellan fejében, Midnight és Hajnalcsillag hangjának zsongó keveréke alkotta. — Van még mit tanulnod.

— Úgy tettem, ahogy mondtad! — lehelte rekedten Kellan. — Végezz vele!

— Igazán hálás vagyok. De sajnos meghallottad a valódi nevemet, és nem kockáztathatom meg, hogy bárkinek elmondd. Már tudod, milyen érzés volt, amikor apád megkötött engem: bizonyára megérted, hogy ezt soha többé nem engedhetem meg. Kár, hogy nem az apád van a helyedben, de veled is beérem.

Kellan torkán most erősödött a szorítás, a lány már nem kapott levegőt. A szeme előtt elhomályosult a világ.

— Szállj le róla! — ordította ekkor valaki a barlang bejárata felől. A kiáltást fegyverropogás követte. Vér fröccsent Kellanre, ahogy a golyók elérték Midníghtot. A nő eleresztette a lányt, és a barlang falának tántorodott. Kellan köhögött, levegő után kapkodott, és meggörnyedve térdre esett. Ekkor látta meg Oriont a barlang szájánál, bőrig ázva, kezében pisztollyal. Rögtön utána felbukkant Lothan és G-Dogg, valamint egy ázsiai férfi, akit Kellan nem ismert.

— Kellan… — szakadt ki Orionból, de G-Dogg ekkor felkiáltott.

— Vigyázz! — Ő is előkapta a fegyvert.

Kellan automatikusan oldalt vetődött, ahogy Midnight elemelkedett a faltól. Bár mellényét vérfoltok színezték, a golyó ütötte sebek szemlátomást lassan begyógyultak. Vad fény izzott Midnight szeméből és a jádeamulettből.

— Megszállott! — kiáltott hátulról Lothan.

Orion és G-Dogg egyszerre nyitottak tüzet Midnightra. A fegyverek dübörgő hangja betöltötte a keskeny barlangot. A nő rángatózott és táncolt, akár egy elszabadult marionettbábu. A golyók átszakították sötét ruháját, ahol a páncél gyenge volt, csontot és húst szaggattak, ahol nem volt. Midnight összeesett, körülötte sötét vértócsa gyűlt össze.

— Kellan! — kiáltott Lothan. — Mindenki! Visszavonulás! Orion berohant, megragadta Kellan csuklóját, felrántotta a lányt, és segített neki kijutni a barlangból a hegyoldalra.

— Meg kellett volna néznünk, hogy meghalt-e! — üvöltötte oda Lothannak.

— Puskagolyók az ilyet nem ölhetik meg — rázta fejét a troll. — Egy erős szellem szállta meg őt.

— Azt mondta, Hajnalcsillagnak hívják — szólalt meg Kellan. Lothan türelmetlen grimaszt vágott.

— Tudom. Vissza kell űznünk, de a fájlban nem volt meg hozzá a…

— A valódi neve Seterin’ranshae — lihegte Kellan, ügyelve, hogy pontosan ejtse a nevet.

Lothan széles mosollyal nézett rá, akár egy büszke apa.

— Lányom, egyszer nagy mestere leszel a Tudásnak! Mi is…

— Jön! — ordította G-Dogg.

Lothan azonnal védelmező mozdulattal emelte magasba Candor-Brie botját. A kristály tüze átragyogott a sötétségen és a zuhogó esőn. Robbanás tompa moraja hallatszott; mintha a puszta levegő kapott volna lángra. Kellan maga elé kapta a kezét, ahogy a légnyomás a földhöz vágta.

A földre rogyott, de gyorsan fel is ugrott, ahogy a lángok kitisztultak. Lothan rendületlenül állt, bár köntöse néhány helyen megperzselődött és kiégett.

A Midnight testébe költözött Hajnalcsillag a barlang bejáratánál állt. Szeméből fény sugárzott, keze körül a misztikus tűz maradéka pislákolt.

— Gratulálok, mágus — gúnyolódott kettős hangján. — Kíváncsi vagyok, meddig leszel még képes ellenállni nekem.

— Épp elég ideig — vetette oda Lothan. Botját szilárdan maga elé állította, másik kezével pedig Hajnalcsillag felé mutatott. — Az elemek erejével és akaratom által, Seterin’ranshae, felszólítalak, hogy távozz e síkról! — kiáltotta a vihar felett.

Hajnalcsillag ahelyett, hogy hátrahőkölt volna valódi neve hallatán, csak nevetett, és nevetését égzengés robaja visszhangozta a távoli hegyekről.

-  Még egyszer nem béklyóz meg senki, és vissza sem űzhet senki! — süvítette a szellem, és Midnight kezeit a dühöngő ég felé emelte. Villám hasította ketté az égboltot, és Lothan lába alatt szörnyű robajjal megremegett a föld. Kövek, por és a troll mágus repült a levegőbe. Lothan összegörnyedve esett a földre, és majdnem lebucskázott a hegyoldalon.

— Lothan! — kiáltott Kellan, és hozzá rohant. A többiek jégverésszerű puskaropogással válaszoltak a támadásra. A szellem egy lépésnyit visszahúzódott; a golyók Midnight testét szaggatták, de a sérülések szemlátomást azonnal be is gyógyultak. Midnight kezei körül már erősebben izzott a fény.

— Jól vagy, Lothan? — kuporodott Kellan a tanára mellé. Lothan hangos nyögéssel felült, és bólintott.

— A nagyját hárította a pajzs — szólt. — A teremburáját, ez aztán az erő! Nem biztos, hogy meg tudjuk állítani, Kellan.

Lothan a szellemre nézett, aki ebben a pillanatban a magasba emelte Midnight fénylő kezét.

— Védőpajzsot a többiekre! — kiáltott. Kellan azonnal összpontosított, és kiterjesztette mágikus védelmét a társaira. A szellemből eközben a misztikus erő újabb villámcsapása tört elő; egyenesen G-Doggot találta el. Az ork fájdalmasan felüvöltött, szabad kezével a fejéhez kapott, és térdre rogyott.

Ekkor hangos csatakiáltással, amelynek a felrobajló mennydörgés tett pontot a végére, Orion kivonta kardját, félredobta a pisztolyt, és két marokra fogott kardját alacsonyan tartva Hajnalcsillagra rontott. A szellem megfordult, de ahhoz már elkésett, hogy varázslatot szabadítson Orionra. Az elvarázsolt kard lecsapott Midnight kinyújtott karjára, és szinte a csontig átvágta. A nő torkából kétszeres sikoly tört fel, és a szellem visszakozott; de a seb már kezdett is beforradni.

— Orion kardja talán elpusztíthatja — szólt Lothan Kellannek, és feltápászkodott. — Amíg nem végez, nekünk kell őt megvédenünk a szellem varázslatai ellen.

Kellan azonnal nekilátott, hogy védőpajzsot vonjon Orion köré, hogy ellenállhasson Hajnalcsillag minden lehetséges varázslatának. Ekkor a szellem Orion felé lendítette karját, és amikor lecsapott, már egy misztikus erőből formálódott kaszát tartott a kezében. De a fegyver beleütközött Kellan és Lothan együttes varázsvédelmébe, és Orion sértetlen maradt. A tünde újra támadásba lendült, de Hajnalcsillag ezúttal felkészültebben fogadta. Úgy tűnt, latba veti Midnight gyorsaságát és közelharcbeli jártasságát is.

— Hogyhogy nem volt rá hatással a valódi neve? — ráncolta a szemöldökét Lothan, miközben továbbra is fenntartotta a védelemvarázst. — Nem értem, miért nem volt képes visszaűzni.

Lothan és Kellan szinte egyszerre szólalt meg:

— Az amulett!

Ebben a pillanatban a felhők megnyíltak, és újabb félelmetes erejű villám csapott le. Ezúttal Lothant találta el. A mágikus pajzs az energia nagy részét szétszórta, és a földbe vezette, de a trollt így is térdre sújtotta az ütés ereje, és majdnem elejtette a botját. Hajnalcsillag eközben ügyesen kígyózva kerülte ki Orion támadásait. A tündének sikerült egy mély vágást ejteni Midnight vállán, de a seb azonnal behegedt.

— Orion! — kiáltotta Kellan. — Az amulettet!

Hajnalcsillag haragosan izzó szemmel Kellan felé fordult. A pillanatnyi kihagyás éppen elég volt Orionnak, hogy előrelendüljön, és elkapja a Midnight nyakában lógó amulettet. A szellem egy dühödt ordítással kiröppent Midnight kezéből, és egy láthatatlan erő messzire röpítette Oriont, mintha autó ütötte volna el. De az adeptus nem eresztette az amulettet. Az aranylánc elpattant, két vége szabadon repkedett Orion markában, ahogy a férfi visszazuhant a hegyoldalra, és sodródott lefelé. A kardját elengedte, de az amulettet továbbra is szorosan markolta, másik kezével pedig szilárd kapaszkodót keresett a köves talajon.

Kellan Orionhoz szaladt, Hajnalcsillag pedig felemelte a kezét, és valamit az ég felé kiáltott. A lány kiterjesztette a védelmét, és várta a következő villámcsapást. Remélte, hogy mindkettejüket meg tudja óvni. Aztán lövések dörgését hallották: Akimura az egész tárat Midnightba eresztette. Ez persze legfeljebb egy időre hátráltathatta a szellemet, de ahhoz elég volt, hogy meghiúsítsa a varázslat elvégzését. Amint Kellan Orion mellé ért, a tünde kinyitotta a markát, és feléje tartotta az amulettet. Kellannek sikerült szilárd talajra húznia a férfit.

— Jól vagy?

Orion a fejét rázta, és szabad kezét az oldalára szorította.

— Majd jól leszek — sziszegte összeszorított fogakkal. — Most tedd, amit tenned kell!

Kellan megragadta az amulettet. Akimura pisztolya ebben a pillanatban üresen kattant. A férfi kilökte az üres tárat, és betuszkolt egy újat, de már elkésett. Hajnalcsillag újra lecsapott, és őt is messzire lökte a mágikus ütés.

— Seterin’ranshae! — kiáltotta Kellan, és a magasba lendítette az amulettet, akár egy talizmánt. A látomásában elhangzott szavak mintha maguktól tolultak volna az ajkára.

— A neved erejével, e zálog erejével, az akaratom erejével megkötlek téged! Megparancsolom neked, hogy… távozz! Távozz ebből a testből, és ebből a világból, örökre!

— Ne! — sikoltotta egyszerre a szellem és Midnight. Hajnalcsillag hirtelen előrelendült, és tünde befogadója a földre csuklott. A szellem abban a formában jelent meg, ahogy Kellan utoljára látta: rücskös, pikkelyes bőrrel, vicsorgó pofával, göcsörtös, karmos kezekkel; szemében gyűlölet és erő lángolt. Úgy zuhant Kellanre, akár egy ragadozó madár, de karnyújtásnyi távolságban megtorpant: visszatartotta a lány akarata, amelyet most már a visszaűzési rítus is megerősített, és az amulett, amely magába zárta lénye egy részét.

Nem… űzhet… vissza… senki! — bömbölte Hajnalcsillag Kellan agyában. A lányra borzasztó nyomás nehezedett — a szellem minden energiáját arra fordította, hogy elpusztítsa a lányt, hogy ellenszegüljön az akaratnak, amely száműzné őt az anyagi világból. Foggal-körömmel küzdött, mint egy sarokba szorított állat.

— De igen! — állt ellen Kellan, és egész tudását latba vetve szorította vissza a szellemet. Teljes erejével igyekezett rákényszeríteni az akaratát, de tartott tőle, hogy ez sem lesz elég. Hajnalcsillag dühöngött, akár egy erővel féken tartott bestia, és ő nem tudta, meddig lesz még képes kordában tartani.

Lothan eközben lerázta magáról a villámcsapás súlyát. Ahogy felemelte a fejét, látta, hogy Kellan mágikus harcot vív a szellem asztrális formájával, és nem tud mozdulni. Hajnalcsillag ragyogva, kitárt szárnyakkal lebegett előtte, és rászögezte izzó tekintetét. Kellan megvetette a lábát, maga elé emelte a csillogó jáde-követ, és összevont szemöldökkel koncentrált. Úgy állt ott, mint egy fa a dühöngő vihar ellenében. Lothant büszkeség töltötte el képességei láttán, de Hajnalcsillag fékevesztett erejével szemben annyira kicsinek tűnt…

Lothan, suttogta egyszerre egy hang a gondolataiban. Lothan… Eltartott egy másodpercig, mire a mágus felismerte a hangot, most, hogy az már nem fonódott össze Midnightéval. Hajnalcsillag közvetlenül őt szólította meg. Lothan talpra állt, és a botjára támaszkodott.

Lothan, hallotta újra. Segíts nekem, és megjutalmazlak. Olyan erőm van, amilyenről eddig csak álmodtál. Ismerem az alvilág titkait, ismerem a messzi birodalmakat, amelyek meghaladják a halandó képzelet határait. Olyan tudást ajándékozok neked, ami a legmerészebb álmaidat is túlszárnyalja!

Lothan agyát látomások töltötték meg. Látta magát a metroplexum legmagasabb tornyának csúcsán, amint szellemek légióit irányítja. Látta magát hátradőlni egy trónszerű székben, körülötte könyvritkaságok és csodás műalkotások, érezte a finom borok, a különleges csemegék ízét, és egy gyönyörű nő érintését… Majd a trón mellett álló aranykeretes tükörbe pillantott, és egy jóképű, előkelő, emberi arc nézett vissza rá — nagyon hasonló az apja arcához —, de egy király méltóságával. Csak annyit kell tennie, hogy kiüti az amulettet Kellan kezéből — vagy még inkább, hogy magának szerzi meg…

— Jaj! — kiáltott Kellan, és fél térdre hullott Hajnalcsillag előtt. Mindkét kezét maga elé tartotta, hogy védje magát a szellemtől. Teljes erejét ellene feszítette, és lassan újra talpra állt. Lothan egy bizonytalan lépést tett felé. Metahumán teste kétszeres súllyal nehezedett rá, minden eresztékében csikorgott és fájt; a csontjaiban érezte az öregséget. Hogy gyűlölte a természet kegyetlen humorát! Milyen boldog emlékeket őrzött a gyerekkorából, mielőtt az Ébredés eltorzította volna a testét a tudásért cserébe!

Én helyreállíthatlak. Csak egy szavadba kerül, suttogta a hang. Ember lehetnél, fiatal és jóképű. Hatalmamban áll.

Lothan nem volt ostoba. Tudta, hogy a szellem bármit megígérne, csak hogy önmagát mentse. Azt is tudta, hogy a szellemeknek egy szavát sem lehet elhinni. Bármikor visszavonják az ígéreteiket, hacsak nincsenek megkötve bizonyos rítusokkal, és még akkor is megkeresik a kiskapukat a megegyezés szövegében, hogy megszökhessenek, hogy hajdani „szövetségesük” ellen fordulhassanak.

De kezében az amulettel és Hajnalcsillag valódi nevének birtokában megvolt rá az esély, hogy Lothan megkösse a szellemet, és az uralma alá hajtsa, mint bármely más szolgát, azután szabadon rendelkezzen az erejével. Az övé, és csakis az övé lenne ez a hatalom. Csak arra lenne szükség, hogy Kellan ne kísérelhesse meg Hajnalcsillag megkötését se most, se később. Bár, ha Lothan sikerrel jár, mit számít már ez?

Néhány lépés, és a troll Kellan fölé tornyosult. A lány már alig tartotta magát, meg-megingott az elszabadult szellem rohamával szemben. A szellem úgy ragyogott előtte, akár egy földre hullott, vakító fényű csillag.

— Lothan — lehelte felpillantva Kellan — aki már nem az az elveszett lány volt, akit G-Dogg annak idején elhozott hozzá. Arcát, amelyen kemény elszántság és tapasztalat tükröződött, most fájdalom és erőfeszítés árnyékolta be. Lothan hatalmas markával az amulett felé nyúlt, és rákulcsolta tenyerét Kellan kezére.

— Nem biztonságos efféle szolgát fogadni — mormolta. Majd kántálni kezdett. Hangja az égzengést és a zivatart túlszárnyalva zengett.

— E zálog erejével, akaratom erejével és neved erejével, Seterin’ranshae, légy száműzött örökké! Hagyd el e világot, és ne zaklasd többé! Parancsoljuk neked: távozz!

Most, hogy a küzdelemhez friss erő csatlakozott, Kellan felegyenesedett, és akarata minden maradék erejét megfeszítette. Hajnalcsillag felsikoltott, akár egy elátkozott lélek, és hátrahőkölt a két mágus együttes erejével szemben. Alakja szemkápráztatóan váltakozott kétféle megtestesülése között; büszke szárnyai lepelként simultak rá. Kinyújtotta kezét, mintha könyörögne, vagy mintha kapaszkodót keresne, miközben egy láthatatlan örvény magába rántja.

Kérlek, ne! kiáltott. Kérlek! Bármit megadok, amit kívántok — bármit! Szolgállak titeket és engedelmeskedem nektek, kérlek, könyörgök, csak… Neeeeeeee!

A szellem további esdeklése nyüszítő sikolyba csapott át. Asztrális alakja magába roskadt, és fénylő füstként kavargott a rés felé. Fehér-arany fénycsóvákból álló örvény jelent meg a levegőben, majd egy villanás, és az egész kihunyt. A villámlásra egy utolsó égzengés válaszolt a felhők közül.

Kellan Lothan mellé rogyott. Az amulett a szakadt láncon lógott a kezéből, a jádekő elszenesedett, és kettérepedt. Vékony füstfonál szállt fel belőle, és rögtön el is enyészett a szakadó esőben. A lányból a megkönnyebbülés és a kimerültség sóhaja szakadt fel.

— Most tényleg…

— Tényleg vége — felelte Lothan. — Elment.

Kellan felemelte a fejét, és körüljártatta tekintetét a villám szabdalta tájon. Arcához tapadt vizes hajtincseit félresöpörte. Majd hirtelen forgatni kezdte a fejét, mintha keresne valamit.

— A rohadt életbe, hol van Midnight?

 

 

Az eső továbbra is zuhogott, és a meredek lejtőn nem volt könnyű a járás. A hegygerincen, ahová a barlangtól már nem lehetett ellátni, most mégis egy karcsú árny haladt a hegy északnyugati oldala felé. Onnan óvatosan leereszkedve elérhető a fák biztonságos sűrűje. Még egy hosszabb túra, és visszajut a civilizációba, ahol vannak még összeköttetései, és biztos menedékbe juthat, ahol nyugodtan összeszedheti magát. Aztán már csak idő kérdése.

— Már mész is, Aerwin? — A hang hallatán Midnight olyan hirtelen torpant meg, mintha csak egy kibiztosított pisztoly kattanását hallotta volna. Nem messze tőle a hegygerincen Toshiro Akimura állt, fegyverét rászegezve. A nő felegyenesedett, lazán leengedte karját, és elmosolyodott. Tudta, hogy Akimura a sötétség ellenére éppen olyan jól lát, mint ő maga. Lassan megrázta a fejét.

— A pisztoly üres, Silk, ezt mindketten tudjuk.

— Biztos vagy benne? — kérdezte kemény hangon a férfi.

— Ne butáskodj! — szólt a nő. — Tudod jól, hogy minden eshetőségre megtettem az előkészületeket.

— És ezek súlyosabbak, mint amit mindeddig tettél?

A nő öntelt mosollyal nézett rá.

— Azt te el se tudod képzelni.

— Vagy talán nem is érdekel.

— Tudod, hogy ezt úgysem hiszem el — szólt Midnight. — Ahhoz mindketten túl sokáig dolgoztunk az árnyak között. Végül is csak üzletről van szó, ez nem személyes ügy. Biztosan meg tudunk egyezni. Kössünk alkut…

Abban a pillanatban, hogy Midnight előkapta kis rejtett pisztolyát, három lövés dördült el gyors egymásutánban. Az első kettő a vállát és a karját érte; vér fröccsent a szakadó esőbe. A harmadik a hasába fúródott. A nő botladozva hátrált egy lépést; lába már nem talált támaszt a sáros lejtőn. Hadonászva kapott a semmi után, majd lezuhant.

Toshiro Akimura megállt a lejtő szélén, és lenézett a mélybe. Egy villám fénye megvilágította az odalent heverő mozdulatlan alakot. Lassan eltette a pisztolyt. Az esővíz végigömlött az arcán, és lecsöpögött orráról és álláról.

— Ugye megérted — mormolta a sötétségbe. — Ez nem személyes ügy.

Majd az égre emelte tekintetét, és felsóhajtott.

— Marc, Mustang, nyugodjatok békében!